Sokan megjegyezték - ami amúgy nagyon jól esik - hogy már rég nem frissítettem a blogot, elmaradtak a bejegyzések. Valóban így történt, de csak kis részben saját lustaságból, nagyobb részben a körülmények nem tették ezt lehetővé. Egy év nagyon tömör de sűrű története.

Két hete volt egy éve, hogy kiköltöztem Svájcba. Nem vagyok szentimentális típus, nem nagyon szoktak megérinteni az évfordulók meg kerek évszámok, meg ilyesmik. Igaz ehhez az is hozzá tartozik, hogy pocsék dátum-memóriám van.

Szóval egy év. Azért ilyenkor valamiféle számvetést mégiscsak tart az ember. Mi történt ez alatt az egy év alatt? Sikerült-e megvalósítani azt, amit célnak kitűztem, egyáltalán jó úton haladok-e, vagy totál zsákutca az egész, és hátra arc? Őszintén bevallva, volt egy-két olyan pillanat, amikor úgy gondoltam, hogy hagyom az egészet a fenébe, nem éri meg. De aztán előre fele menekülve valahogy mégiscsak sikerült kikerülni a gödörből.

Az első és legfontosabb célom az volt, hogy a próbaidő alatt ne rúgjanak ki. Ez majdnem megtörtént, félig a saját hülyeségem miatt. Történt ugyanis, hogy elbuktam egy tesztet nagyjából az első hónap végén. Ez a teszt azt mérte fel, hogy mennyire vagyok tisztában a hajózó személyzetekre vonatkozó munkaidő-szabályozásokkal. Az volt a buktató a tesztben, hogy semmit nem lehetett hozzá használni, semmiféle könyvet, segédletet, jegyzetet. Ja és nem is tudtam, hogy aznap tesztet írok. Meglepetés-szerű teszt. Később megtudtam, hogy előtte soha senkinek nem kellett ilyen tesztet írnia. Sebaj, második alkalomra felkészültem alaposan, és átmentem. Azóta is én tudom a legjobban a munkaidőre vonatkozó szabályokat, így tehát mondhatjuk, hogy a kollegina elérte a célját. Így már nem volt más hátra, mint kivárni a három hónap leteltét, hogy fellélegezhessek, lejárt a próbaidő. Az utolsó műszakomon elhívott az üzemelési igazgató a HR igazgatóval egy kicsi szobába, és közölte velem, hogy sajnos fel kell bontaniuk velem a szerződést, a cég nehéz anyagi helyzetére hivatkozva. Ez január 28-án történt.

Hihetetlen mértékben sokkolt a dolog, mert egyáltalán nem számítottam rá. Én a magam részéről mindent megtettem annak érdekében, hogy maradhassak, és tudtam, hogy három hónap alatt sikerült eljutnom arra a szintre, hogy teljes mértékben rám lehetett bízni a cég operatív irányítását, rep-tervezéssel, személyzet-vezényléssel együtt. Úgy hogy ez utóbbi kettőt előtte soha nem csináltam. De nem volt mit tenni, a felmondás az felmondás, ez egy ilyen iparág, végre kell hajtani az utasításokat.

Nem volt sok időm gondolkodni ezen, mert másnap haza kellett utaznom, vizsgaidőszak volt, és jött az ominózus február 3-ai megemlékezés. Mondanom sem kell, hogy nem segített a tudat, hogy egy év leforgása alatt kétszer vesztem el a munkámat. Egy hét otthon tartózkodás után visszajöttem Svájcba, nagyjából azért, hogy összepakoljak és lezárjam az itteni nem túl hosszúra sikerült életemet. A nagy pakolászás közben gondoltam a biztonság kedvéért elolvasom még egyszer a szerződésem. Ekkor fedeztem fel egy apró, de roppant fontos - hiányzó - kitételt. A három hónap próbaidőt. A svájci törvények értelmében alapvetően egy hónap a próbaidő, amit ki lehet terjeszteni három hónapra, de azt mindenképpen fel kell tűntetni a munkaszerződésben. Azért nem tulajdonítottam ennek nagyobb figyelmet korábban, mert mindenkitől azt hallottam, hogy igen, sajnos három hónap a próbaidő. De az én szerződésemben nem volt ilyen. Fellelkesedtem, azonnal elmentem a céghez, ahol lehűtöttek, hogy dede, biztos nekem is három hónap a próbaidőm, és sajnos nem tehetnek semmit. Nagyon mérges voltam, mert egyértelműen nem volt igazuk. Elmentem a helyi munkanélküli hivatalba egy kis segítségért. Előadtam a történetet, és egyértelműen kiderült, hogy nekem van igazam, és bíztattak, hogy menjek vissza, és nyugodtan mondjam meg a HR-en, hogy tényleg nincs benne a szerződésemben a három hónap próbaidő, így viszont nem rúghatnak ki egyik napról a másikra, hanem meg kell adniuk a szerződés szerinti felmondási időt. Ami viszont szerepelt a szerződésemben, és ez tényleg három hónap volt. Szóval a lehető legnagyobb nyugalmat magamra erőltetve visszamentem a HR-re, és teljes póker-arccal mondtam, hogy ragaszkodom a három hónap felmondási időmhöz. De legalábbis a pénzhez. Meg akartak győzni róla, hogy nekik van igazuk, mert a cégnél ez a normális, mindenkinek három hónap a próbaideje. Mondtam, hogy engem nem érdekel senki más szerződése, az én szerződésemben nincs próbaidőre vonatkozó tétel, így az én próbaidőm egy hónap volt, ami november 30-ával lejárt. Ha még mindig ki akarnak rúgni, akkor megtehetik, de három hónap felmondási idővel. Ez nagyon nem tetszett nekik, erőltették a saját igazukat, sőt, azt is mondták, hogy rágalmazom őket amiért azt merem állítani hogy nem ismerik a szerződésem részleteit. Egy gyönyörű pillanatban mondtam nekik, hogy felőlem rendben van, nem erőltetem a dolgot, de vegyék tudomásul, hogy ha kimegyek az ajtón, egyenesen a munkaügyi hivatalba megyek jogi feljelentést tenni a cég ellen, mert törvénytelenül járnak el. Ez a mondat mintha visszazökkentette volna őket a normális kerékvágásba, és egyből megváltozott a hangnem. Azt mondták, hogy ez esetben megkapom a három hónap felmondási időt, ami április végével fog lejárni. Ezek szerint pontosan tudták, hogy törvényt szegnek, de megpróbálták eljátszani a hülye, németül nem tudó kelet-európai bevándorlóval, hogy ő tulajdonképpen egy hiba a rendszerben. Hát nem jött össze.

Szóval miután alaposan meghurcoltak, megkezdtem a felmondási időmet. Tudtam, hogy az pontosan annyi, mint amennyit eddig a cégnél töltöttem, így bőven lesz időm bizonyítani, és biztos voltam benne, hogy  ott tartanak tovább. Ez nagyjából így is lett. Április végével átkerültem a cég úgynevezett Flight Operations Engineering osztályára. Erre egyrészt azért volt szükség, mert április végére rájöttek, hogy mégsem volt jó ötlet kirúgni, viszont jogilag nem tehették meg, hogy egyből visszavesznek ugyanarra a pozícióra, ahonnan kirúgtak. Így nagyon izgalmas két hónapot töltöttem a másik részlegen. És most komolyan mondom, hogy nagyon izgalmas két hónap volt. A fő feladatom nem volt túl érdekes, Jeppesen cserelapozást kellet csinálnom. Szerintem ezt mindenkinek kellene csinálnia, aki épp bekerül a repülésbe. Itt tanultam meg rendesen olvasni és értelmezni a Jeppesen könyveket és térképeket. Itt tanultam meg, mit jelentenek gyakorlatban a minimumok, és hogy az OCC-ben használt adatok tulajdonképpen honnan is jönnek. Rengeteg időt töltöttem a pilótafülkében a könyveket cserelapozva. Nagyon élveztem az elején, mert fizikailag a gépeken dolgoztam, éreztem a kerozinszagot, ami nekem inkább illat. De rövid idő alatt ez a munka is kezdett beszürkülni. Nagyon izgalmas volt, meg minden, de mivel nem vagyok pilóta, lényegi dolgokkal nem foglalkozhattam, eljárásokhoz nem szólhattam hozzá - nem is tudtam volna. Az első hónapom végén világossá vált, hogy vissza kell mennem az OCC-be, mert ott nem volt elég ember.

Következett egy újabb huzavona a szerződéssel, mert természetesen minden részlegváltáshoz járt egy szerződés és fizetésváltozás is. Augusztus elejére viszont visszakerültem oda, ahova igazából mindig is tartoztam.

Jött azonban az ősz, és az újbóli hanyatlás. Október közepére már az is kérdésessé vált, hogy meddig marad talpon a légitársaság. Végül a cég felsővezetése talált egy megoldást, de persze én megint megszívtam - az összes többi diszpécser kollégámmal együtt. Egy másik légitársasággal való összeolvadás mellett döntöttek ugyanis. Ez a másik légitársaság müncheni bázissal üzemel, így a mi részlegünk átkerül Németországba. Nélkülünk. Mi nem kellünk a németeknek. Egyrészt nem beszéljük a nyelvet, másrészt sokkal magasabb a bérigényünk mint a német, éppenséggel munka nélkül lévő diszpécsereknek (háttér info: az Augsburg Airways nevű, szintén müncheni székhelyű légitársaság október végén szűnt meg, és ott nagyon sok diszpécser maradt munka nélkül, akikből sokat átvettek hozzánk).

Most tehát úgy áll a helyzet, hogy a nagyon közeli jövőben végleg megszűnik a munkahelyem ennél a cégnél. Túl az ilyenkor szokásos keserűségen és stresszen, most azért nem annyira kilátástalan a helyzet, mint január végén. Egyrészt van itt Svájcban egy nagyon kellemes szabályozás, miszerint ha már egy évet ledolgoztam itt, akkor megillet a munkanélküli segély, ami az elmúlt éves átlag bruttó fizetésem 70%-a; másrészt pedig a munkanélküli hivatal, annak érdekében hogy minél előbb találjak munkát, ingyen elküld egy német nyelvtanfolyamra. Erre eddig nem volt lehetőségem a műszakos munkarend miatt, szóval nem jönne rosszul.

És ezek mellett persze azért egy csomó helyre beadtam az önéletrajzomat, és vannak bíztató jelek, hogy talán mégsem ér véget ez a svájci kaland.

De hogy mégiscsak jó dologgal fejezzem be ezt a bejegyzést - amivel egyúttal szándékozom leporolni a blogot, és újra felvenni a ritmust, mert már nagyon hiányzott az írás - el kell ismernem, hogy hatalmas hálával tartozom a SkyWokr Airlinesnak. Ez alatt az egy év alatt eljutottam Londonba, Barcelonába, Amsterdamba, rengetegszer utaztam haza, voltam az USA-ban három hetet, és erre az évre még be van tervezve egy rigai és egy prágai utazás is. Mindezt a rengeteg élményt csakis ennek a cégnek, az itt dolgozó sok kiváló és roppant érdekes embernek, és különösen a közvetlen főnökömnek - aki ma már sajnos nem is főnököm - köszönhetem.

Szóval, száz szónak is egy a vége: ez az elmúlt év megtanított arra, hogy ha az élet megdob egy citrommal, akkor ideje elővenni a tequilás üveget :D

Folyt.köv