Prekondíciók

Kedves Ismerőseim! Első bejegyzésemként engedjétek meg, hogy elmeséljem, hogy hogyan is kerültem kapcsolatba a repüléssel, és hogy szereztem állást a Malévnél. Azért tartom fontosnak ezt megírni, hogy mindenki lássa: mennyi véletlenen és szerencsén múlik, hogy valakiből orvos vagy mérnök, utat talált vagy utat tévesztett ember lesz.HALOU.jpg

Az egész történet a gimnázium utolsó osztályában kezdődik, 2007. február elején, amikor is le kellett adni az egyetemi felvételi papírokat. Nagyon kemény fejtörést okozott dönteni, ugyanis kétfelé húzott a szívem. Egyrészt nagyon érdekelt a gyógyítás, mivel anyukám és a fél ismerősi kör orvos, ebben nőttem fel, és tényleg érdekelt. Másrészt viszont valami furcsa és olthatatlan vonzalmat éreztem a repülés iránt, mindig megfogott a hatalmas vasmadarak látványa, a kerozingőz illata (mert nekem nem szag) pedig egyenesen a tudatomba égett. Így a továbbtanulási lapon végül a négy hazai orvosi egyetem mellett megjelöltem a BME Közlekedésmérnöki karát, mert azt olvastam, hogy ott egész komoly dolgokat tanítanak a repülésről.

Az érettségi vizsgákra nagyon lelkesen készültem, biológiából és fizikából érettségiztem emelt szinten. Biológiából a SOTE által szervezett biológia előkészítő tanfolyamra is jártam, a Nagyvárad téri Elméleti Tömbbe (NET), így már a felvételi előtt félig orvostanhallgatónak éreztem magam. A vizsgák közeledtével egyre jobban beleástam magam a dolgokban, anyukámmal már majdhogynem orvosi esetekről tudtunk konzultálni, nagyon élveztem ezt az időszakot. Eljöttek a vizsgák, és az a kulcsmomentum, amely azt hiszem eldöntötte az életem. A fizika érettségit a Radnótiban kellett megírni, és szóbelizni is ott kellett. A szóbeli vizsgán egy áramkörös tételt húztam, azonban a rendelkezésemre bocsátott mérőműszer nem működött megfelelően. Ezt jeleztem is tanárnak, aki odajött, bütykölt valamit, amitől elkezdett működni a műszer. Ennek akkor nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, de utólag kiderült, hogy ezért pontot vontak le tőlem. A végeredményem 59% lett, ami az akkori rendszerben még pont 4-es jegyet jelentett. 60%-tól ugyanis ötöst kaptam volna, és mivel az érettségi eredményemet dupláztam, 2 pontot vesztettem a végelszámolásnál. Az orvosi egyetemről pedig 1 – azaz egy – ponttal csúsztam le. Amikor ezt megtudtam, az ombudsmanig is elmentem, hogy hogyan lehet ezt a műszeres félreértést kezelni, de hamar lehűtöttek. Kiderült, hogy először is ott azonnal kellett volna jegyzőkönyvet felvetetni, másodszor pedig, ha az utólagos panaszt jogosnak is ítélik meg – amire eleve kevés az esély – akkor az eredeti vizsgabizottság előtt kellett volna vizsgázni. Na azt már akkor is tudtam, hogy annak nem lenne jó vége, szóval hagytam a dolgot. Így végül a Műegyetemre vettek fel, oda bőven megvolt a felvételi pontszámom.

A Műegyetemen aztán jött a feketeleves. Nagyon nem az én világom volt az elején, mivel eleve nem erre készültem fejben, nagyon nagyon nehezen tudtan átállni a műszaki gondolkodásra. Ez sajnos meglátszott a jegyeimen is, és nehezen ment az előrehaladás. Egy idő után viszont belerázódtam, és egész tűrhető eredmények kezdtek jönni. Azt azonban kénytelen vagyok belátni, hogy nem azt kaptam, amire számítottam. Konkrétan repüléssel kapcsolatos tárgyaim csak egyetlen félévben voltak, a 6.-ban, amihez előtte végig kellett csinálni egy rakás olyan tárgyat, amihez se affinitásom, se érdeklődésem nem volt. Ennek ellenére nem sajnálom, hogy végigcsináltam, mert egy csomó új és valóban érdekes dolgot tanultam. Nem vitatom, érdekes dolgokat tanultam, csak engem nem érdekelt.

Közben az egyetemen közösségi életnek nevezett masszába is belekerültem. 4 évig voltam szerkesztőségi tagja a Közhír nevű kari újságnak – erre amúgy nagyon büszke vagyok, és fejlődésem egyik legfontosabb pontjának tartom. Ezen kívül egyik közeli ismerősömmel elindítottuk a Közlekedésmérnöki Szakkollégiumot. Ennek a szervezetnek a vezetése is egy időre rám hárult, és ebben az időszakban ábrándultam ki véglegesen az egyetemi közösségi életből, és annak szervezőiből.

Ezek után új elfoglaltság után kellett néznem, mert egyszerűen nem bírtam ki, hogy semmivel sem foglalkozom. Tudtam, hogy ideje valahogy a választott szakma – a repülés – irányába mozogni, így elkezdtem kutatni a lehetőségeket, hogyan tudnék a reptéren vagy egy légitársaságnál gyakornoki pozíciót szerezni. Valahogy eszembe jutott, hogy egy nagyon kedves gimnáziumi osztálytársam anyukája a reptéren dolgozik, így felhívtam, hogy nem tudna-e esetleg segíteni valami gyakornoki dolgot intézni. Megkaptam a főmérnök elérhetőségét – mivel a cég az ACE volt, ahol az ismerős dolgozott. Tisztán emlékszem az első telefonhívásra, amikor Sanyit hívtam (akkor persze H. úr volt még számomra). Megbeszéltünk egy időpontot, hogy mikor tudom átvenni a reptéri belépőkártyámat. Kínkeserves három hetet kellett várni a belépőkártyára, de végül eljött A nap. Természetesen erre is tisztán emlékszem. Napfényes, kellemesen meleg április délután volt, amikor a reptéri C portánál találkoztam Sanyival és Eszterrel. Az első mondtat az volt, hogy tegeződjünk, mert a reptéren ez a szokás. Ehhez nagyon nehezen szoktam hozzá, hiszen Sanyi jóval idősebb nálam, ráadásul a vállapja alapján igencsak a ranglétra tetején foglalt helyet.

Az első napom az ACE-nél elég unalmasra sikeredett, ugyanis a kötelező tűz- és munkavédelmi oktatáson kívül semmi sem történt. A második napon azonban levittek a hangárba, és egy teljesen új világ nyílt meg előttem. Ez a világ nagyjából három napig volt előttem nyitva, ugyanis egy ponton megkérdezték, hogy a repülésüzemeltetésen belül mivel szeretnék foglalkozni, a mechanikával vagy a villamos-rendszerekkel. Mondtam – utólag szerintem hibásan – hogy engem a repülős villamos-rendszerek jobban érdekelnek. Ezek után beültettek egy olyan mérnökhöz, aki 6 órán keresztül magyarázott a repülőn alkalmazott műszerekről úgy, hogy közben 4-szer vett levegőt. Mindezt monoton hangon, egy meleg és fülledt szobában. Ennek eredményeképpen teljesen elment a kedvem a teljes mérnökszolgálattól, és felkerestem Sanyit, hogy nem tudna-e esetleg valami pörgősebb, szervezősebb területre vinni. Azt mondta, hogy akkor az OCC-be (Operations Control Center → a légitársaság ’agya’ a repülőtéren – elvileg) kellene átmennem, mert ott ilyesmivel foglalkoznak.

Amikor átmentem az OCC-be, hamar rájöttem, hogy MEGJÖTTEM! Megtaláltam a helyem, és nagyon tetszett az, amivel ez a csoport foglalkozott. A legfontosabb feladat az volt, hogy a menetrend kivitelezésre kerüljön, és ha bármilyen esemény miatt zavar keletkezne a rendszerben (időjárási körülmények, repülőgépek műszaki meghibásodása, stb), meg kellett találni azt a megoldást, ami a legkisebb késést – és végső soron a legkisebb anyagi veszteséget – okozta. Ez hol sikerült, hol nem, de mindesetre a kollégák mindent megtettek. Ezen a helyen sok időt töltöttem el, konkrétan nyolc hónapot; hétvégéket, szabadnapokat, a lehető legtöbb szabadidőmet. Sőt, a közben felmerülő kisebb számítógépes problémákat is sikerült megoldanom, amiért a kollégák nagyon hálásak voltak. Ennek a sok ott töltött szabadidőnek, a sok utazásnak végül meglett az eredménye, ugyanis felajánlották, hogy maradjak ott főállásban. Megintcsak válaszút elé kényszerültem tehát. Ugyanis vagy a munkát választom (ami műszakos munkarendet, 12 órás műszakokat jelentett, hétköznapokon, hétvégéken, éjjel és nappal, karácsonykor és újévkor), de akkor az egyetemen rettenetesen nehéz lesz, vagy inkább biztonságosan az egyetemre koncentrálok, aztán pedig csak lesz valahogy. Végül meggyőztem magam, hogy EZ az a lehetőség, amit meg kell ragadni, és a repülés nem az a szakma, ahova csak úgy be lehet kerülni – ráadásul külsősként. Így rövid gondolkodás után igent mondtam, és 2011 június 27-én hivatalosan is a Malév család tágjává váltam.

Nem volt egyszerű, mert az egyetemen nem sok támogatást kaptam, a tanárok zöme mintha vérszemet kapott volna, és csak azért is megmutatta, hogy a Műegyetem mellett márpedig nem lehet dolgozni, mert annyira kemény. Hát, tényleg kemény, de a reptéri, műszakos munka is kemény volt, a kettő együtt meg kész mazochizmus. De imádtam ezt az időszakot, és végtelenül hálás vagyok mindenkinek, akik hozzájárultak ehhez az úthoz. Igen, még annak a fizikatanárnak is, aki lehúzta az érettségimet. Legvégső soron Ő indított el ezen az úton!

Szóval, kedves Tanár Úr! Köszönöm!