Ez a bejegyzés nem annyira a repülésről szól, és még annyira kevésbé Svájcról. Ez a bejegyzés arról a hobbimról szól, amely végigkísérte/végigkíséri az utóbbi 6-7 évemet, és meg kell, hogy mondjam, rengeteg élményt és tapasztalatot szereztem általa. Ez a hobbi pedig nem más, mint az (újság)írás.

Nem is tudom, mikor bukott ki először, hogy van érzékem a tollforgatáshoz. Ahogy visszaemlékszem, talán általános iskola hetedik vagy nyolcadik osztályában lehetett, amikor egy József Attila verselemzést kellett írni, és a tanár azért adott hármast a házi feladatomra, mert azt „biztos nem te írtad, te nem tudhatsz így írni”. Akkor persze ez nagyon rosszul esett, de sok idő múlva rájöttem, hogy ezt tulajdonképpen bóknak kellene tekintenem.

Az első komolyabb találkozásom az újságírással a gimnáziumban történt. A mostanában igen hányattatott sorsú Teleki Blanka Gimnáziumba jártam, ahol tagja lettem a gimnáziumi újság szerkesztőségének. Nem kell nagy dologra gondolni, csupán pár gyerek nagyon alap cikkére. A tanárok tulajdonképpen a két kezüket összetették, ha találtak pár lelkes fiatalt, akik két mondatnál többet le tudtak írni értelmesen, mindezt a suli hasznára fordítva. A komolyabb dolog a gimnáziumban nem is a papír alapú újságírás volt, hanem a rádiózás. 4 éven keresztül én voltam a suli rádiósa, amiért az osztály- és évfolyamtársaimtól nagyon sok szívatást kellett elszenvednem. Nem is igazán tudom, hogy miért, nem is akarom megérteni.

Nagyon sok érdekes műsort készítettünk, persze zömében az állami ünnepek és emléknapok alkalmából. De készítettünk például egy remekbe szabott trianoni megemlékezést is, sőt emlékszem arra a nem kevés indulatot kiváltott rádió-riportomra is, amit a dél-oszétiai iskolai mészárlás emlékére készítettem. Egy szó, mint száz, a gimnáziumban megragadott annak a lehetősége, hogy tájékoztassam az embereket, hírekkel lássam el a korosztályomat.

Az egyetemen aztán teljesen új világ nyílt meg előttem. Tisztán emlékszem az első oktatási napra, amikor a tömött előadóban Balázs, a Közhír akkori főszerkesztője feltette a kérdést, hogy ki szeretne a Közhírhez csatlakozni, cikkeket írni, interjúkat készíteni, stb. Én voltam az egyetlen, aki jelentkezett – arra gondoltam, hogy ha olyan rádió nincs is az egyetemen, mint a gimnáziumban volt, legalább az újságírást tovább folytatom. Így lettem szerkesztőségi tag a Közhírben, és ez a kapcsolat több, mint 4 évig meg is maradt.

Rengeteg cikket írtam, eleinte persze repülésről, híres vagy népszerű repülőgéptípusokról. Egy idő után azonban ez a téma kimerült, új témakört kellett találni, de mondhatjuk úgy is, hogy megéltem első alkotói válságomat. Ez persze nagyképű kijelentés, de azért most megengedem magamnak. Ebből az alkotói válságból egy belvárosi séta zökkentett ki, és megtaláltam azt a témát, ami új lendületet adott a cikkíráshoz, ez pedig nem volt más, mint hazánk úttörő szerepe a közlekedés fejlődésében. Itt elsősorban a városi közlekedés hőskorára kell gondolni, a lóvasutakra, fiákerekre, első tömör-gumi kerekes autóbuszokra. Ezekről, az általam retrónak elnevezett dolgokról, egy egész rovat épült ki. Ez a téma nagyon közel került hozzám, olyannyira, hogy blogot is indítottam a témában. Nagyon sikeres történet volt, több ezer olvasóval, folyamatosan frissülő tartalommal. De ennek az alkotói fellendülésnek is vége szakadt, mégpedig egy nagyon érdekes újságírói ’küldetés’ miatt.

2011. első felében hazánk töltötte be az Európai Unió Tanácsának soros elnöki posztját. Ez önmagában nem annyira érdekelt előtte, persze képben voltam az eseményekkel, de csak felhasználói szinten. A januári vizsgaidőszak közepén azonban jött egy érdekes pályázati felhívás a Közhír levelezőlistájára, miszerint egy egyetemi újságírói pályázatot hirdetett meg a Külügyminisztérium. A pályázat során egy olyan szerkesztőséget hoztak létre egyetemi hallgatókból, amely az elnökség eseményeiről volt hivatott tudósítani. Mivel akkoriban épp semmivel nem foglalkoztam komolyabban a tanuláson kívül, le kellett kötnöm magam, így beadtam a pályázatot. Egy elég komoly anyagot kellett összeállítani, referencia és próbacikkekkel, tanári ajánlással, önéletrajzzal és motivációs levéllel. Őszintén szólva, nem gondoltam volna, hogy az előzetes szelekción sikerül túljutnom, hiszen önmagában az újságírást soha nem tanultam. Ennek ellenére behívtak egy szóbeli interjúra. Azt hittem lesznek ketten hárman az interjún. Hát nem így volt. Egy tízfős bizottság előtt kellett helytállnom, amit egy igen neves újságíró vezetett. Meglehetősen meg voltam szeppenve, nem erre számítottam. A neves újságíró egy ponton nekem is támadt, hogy hogyan akarok helytállni egy ilyen társaságban, hiszen az írásaimon nagyon érződik, hogy műszaki pályáról jövök, a cikkeim „szinte kattognak”. Erre előbújt az öntudatos énem, és azt feleltem neki, hogy persze hogy kattognak, hiszen végső soron egy műszaki újságban, a Közhírben jelennek meg, és ott elfogadott, sőt megkövetelt ez a stílus. A próbacikkem viszont, amit kifejezetten erre a pályázatra írtam, egy gimnáziumi párbeszéd volt az Unióról, és „abban nem érezheti a kattogást, mert nincs benne”. Ezzel sikerült leszállítanom a nagyon magas lóról, nem is szólt hozzám többet az interjú alatt. Az interjú után biztos voltam benne, hogy nem jutok tovább, hiszen beszóltam a főnöknek. Ennek ellenére pár nap múlva fölhívtak, hogy bekerültem, és elmondták, hogy mik a további teendők.

Mint kiderült, 160 pályázó volt 20 helyre. Én voltam az egyetlen, aki műszaki pályáról érkezett, éppen ezért megnyertem az olyan hard-core témákat, mint energetika, közlekedés, környezetvédelem. Azért én, mert én értettem is mit beszélnek olyankor, amikor reaktorokról, elektromos áram előállításáról, ilyesmikről beszélnek. Persze hamar rájöttem, hogy konkrét műszaki kérdést nem szabad feltenni a politikusoknak, mert ők sem értenek hozzá, csak elmondják, ami a papírjukra van írva.

Az első esemény, amire a szerkesztőségnek embert kellett delegálnia, egy európai légügyi konferencia volt az Akadémián. Ennél hozzám közelebb álló témát akkor sem tudtak volna adni, ha gondolkodnak rajta. Szóval elmentem, találkoztam a Hungarocontrol vezérigazgatójával, meg a közlekedésért felelős államtitkárral, és végül írtam belőle egy cikket. A HC vezérigazgatójával való kapcsolatfelvételnek végül egy reptér és toronylátogatás lett a vége, amiért nagyon hálás vagyok neki amúgy.

Ez a szerkesztőségi móka fél évig tartott. Nagyon sokat tanultam közben, főleg persze az újságírásról, a kérdezésről, a tények megfogásáról és szavakba öntéséről. Akkoriban hatféle szinonimát tudtam minden kötőszóra, hogy ne legyen szóismétlés a cikkeimben. De ami még ennél is fontosabb, olyan emberekkel találkoztam, akiket eddig csak a TV-ben vagy az újságokban láttam. Ilyen ember például Navracsics Tibor, akit azóta tisztelek hihetetlen mértékben, amióta feltettem neki pár kérdést. Félreértés ne essék, nem politikai állásfoglalásról van szó, meg akik ismernek, azok amúgy is tudják, hogy mi erről a véleményem, csupán annyit mondok, hogy egy hihetetlenül okos és intelligens embert ismertem meg benne. De azt hiszem, hogy a legnagyobb név, akivel ez alatt a fél év alatt beszéltem, az az Egyesült Államok belügyminisztere, Janet Napolitano asszony volt. Persze, senki ne gondoljon Richard Quest-i magasságokra, egy pár szót váltottunk csupán, de akkor is. Soha nem gondoltam volna, hogy porbafingó Közlekkarosként valaha olyan embereknek leszek akárcsak a közelében, akik a világ egyik legnagyobb hatalmát irányítják.

Nem csak érdekes emberekkel találkoztam, hanem érdekes élményekben is volt részem. A legemlékezetesebb ilyen akkor volt, amikor egy balatonfüredi konferenciára mentünk. Az történt ugyanis, hogy mondták nekünk, hogy lesznek sajtóbuszok, amik levisznek, a Parlamenttől indulnak. Gondoltam valami szakadt Ikarusszal megyünk majd, de nem. A Köztársasági Őrezred emberei és járművei vittek le minket. Egy nagyon ütős cikket írtam erről az útról, ITT el lehet olvasni.

Akiről még mindenképpen szeretnék említést tenni és köszönetet mondani Neki, az Bakos Piroska. Ő volt az elnökség háziasszonya, a sajtótájékoztatók állandó karmestere. Nagyon mély benyomást tett rám, amikor a szerkesztőség megalakulásakor szervezett párnapos táborba lejött, és közvetlenségével, eredeti személyiségével megalapozta a hangulatot. Ráadásul a sajtótájékoztatókon egy picit egyenlőbbek voltunk a többieknél, mindig megkülönböztetett figyelemben részesített minket, nem volt olyan, hogy ne kaptunk volna szót, még a legmagasabb rangú politikusok találkozójakor is kérdezhettünk. És ami külön jól esett, hogy tudta a nevemet. Tudom, ezek apró dolgok, de nagyon sokat jelentenek olykor. Sokat tanultam tőle, nem is annyira újságírói téren, sokkal inkább emberként. Leginkább azt, hogy merjünk kérdezni, bárhol bármikor. Szóval Piroska, köszönöm!

A félév és az elnökség nem tartott örökké, és ezzel véget ért számomra az újságírás napi szintű űzése is. Sokat gondolkodtam, hogy elmozdulok ebbe az irányba, de ez a fél év pont elég volt arra, hogy belássam: nem tudnék főállású újságíróként dolgozni. Egyszerűen nem az én világom. A szakújságírás persze alternatíva, de pont ennek az elnökségi félévnek a végén kezdtem a Malévnél dolgozni, így igazából töprengeni sem volt időm ezen. Viszont ennek köszönhető az a képességem, hogy ez a blog elindulhatott.

Összességében tehát nagyon sokat köszönhetek az újságírásnak, rengeteget köszönhetek Balázsnak és a Közhír akkori stábjának, hogy befogadtak, nevelgettek. És persze örökre Közhíresnek tartom magam, még akkor is, ha már nem tartozom az állományba. Ennyit engedjetek meg nekem!

A végére pedig egy krumpli a hosszú bejegyzés miatt, köszönöm, hogy elolvastad !