Először is meg kell követnem mindazokat, akik gyakran visszalátogatnak a blogomra, pedig már egy jó ideje nem frissítettem. Lehetne sok mindenre hivatkozni, nem teszem, így alakult.

Na de most billentyűzetet ragadtam, és szeretnék megosztani egy nagyon érdekes eszmefuttatást. Nekem megvilágosodásszerű élmény volt rájönni, hogy mennyi problémára, feszültségre és kérdésre adhat ez a felismerés választ. Mert attól, hogy nem élek Magyarországon, igenis izgat a hazám sorsa.

Tudom, a bevezető kissé zavaros, pláne ha a bejegyzés címével hasonlítom össze. De egy pár bekezdés, és mindent elmagyarázok.

Kezdjük az elején. A címmel. "A nyelvében élő nemzet". Széchényi István szállóigévé vált mondata. Majdnem. Remélem megbocsátja nekem a Kedves Olvasó, hogy a kiváló magyar hazafi idézetét a saját képemre formáltam. Hogy miért? Mert Svájcról szeretnék beszélni. És a hazámról is. Meg az anyanyelve(i)mről.

Akik ismernek tudják rólam - akik nem, azoknak meg most mondom: két anyanyelvvel nőttem fel, a magyarral és az orosszal, emellé nagyon kicsi korom óta tanulok angolul. És erre most itt élek egy olyan országban, aminek négy hivatalos nyelve van, és egyiket sem beszéltem amikor ide kerültem. Meglehetősen nehéz, de lassan belerázódom, de nem erről szeretnék most beszélni. Hanem arról, hogy ez a nyelvi sokszínűség milyen felismerésekhez vezetett.

Szóval a nyelvében élő nemzet. A svájci. Mielőtt kijöttem, nagyon keveset tudtam Svájcról. Persze voltak bennem sztereotípiák, itt mindenki gazdag, itt minden tökéletesen működik, kolbászból van a kerítés. Mint minden sztereotípia, ezek többsége persze igaz is. Vannak árnyoldalak persze, ezeket egy másik bejegyzésben fogom kifejteni. Ami azonban magával ragadó, hogy ez az egész rendszer, Európa és a világ egyik leggazdagabb országa úgy tud a sztereotípiáknak megfelelően működni, hogy közben négy nyelven működik. A hivatalos dokumentumok, a szolgáltatói tájékoztatók, de még a tejes doboz is minimum három nyelvű. Arról nem is beszélve, hogy a hivatalos nyelvek mellett persze szinte mindenki beszél angolul. Szóval hogy is néz ez ki a való életben? Mert persze nem beszél minden svájci öt nyelven. De minimum hármon igen. Az általános iskolában az éppen aktuális kanton nyelve mellett A másik fő nyelvet tanítják. Példa: Schaffhausen kantonban, ami német nyelvű, a francia a második nyelv. Ticinoban, ami olasz nyelvű kanton, német vagy francia a második nyelv. És így tovább, és így tovább. A lényeg: mire a tanuló kikerül az iskolából, legalább két hivatalos nyelven beszél. Ehhez hozzájön még az is, hogy az utóbbi évtizedekben lehetővé vált, hogy angolt is tanuljanak az általános és középiskolában, így ez a két nyelv az én generációmban már inkább hármat jelent. Tehát: 18-20 évesen a többség beszél németül, franciául/olaszul ÉS angolul. Azt tudjuk, hogy aki tud olaszul az viszonylag kevés erőfeszítéssel tanul meg franciául, spanyolul, portugálul, aki beszél németül, az könnyen tanul meg angolul, aki már beszél két nyelvet, az könnyebben tanulja a továbbiakat. Tanulság. Szinte nincs olyan ország, ahol egy svájci ne tudná magát megértetni valahogy. Mert egy picit mindenhol beszélnek legalább az egyik nyelvén. És ez fordítva is igaz. Szinte bármilyen nemzet fia meg tudja magát értetni Svájcban. Szerintem pont ezért válhatott Svájc a világ egyik diplomáciai nagyhatalmává.

És akkor most egy huszárvágással - azt hiszem ez így stílusos - térjünk is át az eredeti, büszke, nyelvében élő nemzetre. A magyarra. Kisiskolás korunktól fogva tudjuk, hogy zárványnyelv, hogy a legközelebbi rokon nyelv a finn . És az észt, ezt valamiért nem tanítják, mindegy. De a legősibb szavakon kívül - fa, tűz, hal, stb. - nem hasonlít egymásra a két nyelv. Nyelvtanában talán egy picit, nem vagyok nyelvész, nem tudom pontosan, de nem is ez a mondanivalóm. Amit mondani akarok: tudjuk hogy zárványnyelv a mienk, büszkék is vagyunk rá, mert valóban csodás. De itt véget is ér a történet. Nem teszünk azért, hogy saját magunkat jobban megértessük másokkal, a nyelvtanulás nem divat. Illetve helyesbítek. Az utóbbi időben az, de sajnos szinte kizárólag egyetlen céllal: megtanulni elviselhető szinten külföldiül, hogy minél hamarabb le lehessen lépni.

Nemrég láttam egy térképet, ami azt mutatja, hogy átlagosan hány nyelvet beszélnek az egyes országokban az emberek Európában. Az utolsó helyeken az Egyesült Királyság, Írország, Portugália (1,6-1,6) és Magyarország áll (1,5). Nyilván kissé félrevezető a statisztika, mert azt is figyelembe kell venni, hogy az adott nyelvet hányan beszélik a világon. Az angolt kb. 500, míg a portugált kb. 190 millióan. A magyart.... a magyart pedig a legmerészebb becslések szerint is 15-16 millióan. De még csak ezzel sem lenne semmi baj. Kicsi ország vagyunk, kicsi nyelv. De ez még nem igazolja azt, hogy ne beszéljünk más nyelveken.

forrás: jakubmarian.com

Viszont a nyelvi elszigeteltség igen. És itt jön, amit igazából át akarok adni. Pont azért, mert a mi nyelvünk nem hasonlít semmilyen más nyelvre sem, iszonyatos erőfeszítés akár egyetlen másik nyelvet is megtanulni. És nincs se könnyebb se nehezebb. Nekünk minden külföldi nyelv egyaránt nehéz. Na jó, a finn valamivel könnyebb, de őszintén: azzal azért nem lennénk sokkal beljebb. Egyik nagy idegen nyelv sem könnyíti meg a dolgunkat. A német talán könnyebbnek tűnhet, mert rengeteg jövevényszavunk van onnan és talán a nyelv logikája közelebb áll a mi észjárásunkhoz. Az angol egy bonyolult  nyelv mert egyvalamit leírnak, másvalamit kiejtenek de igazából valami harmadikat értenek alatta. A francia... huhh, hagyjuk is a franciát. A olasz, spanyol, portugál nyelvek nem lennének annyira nehezek talán, de a történelmi, gazdasági, társadalmi rendszerünkbe kevéssé illeszkednek. Oroszul nem tanulunk elvből ugyebár, és ezzel az összes szláv nyelvtől el is zártuk magunkat. És itt bezárul a kör. Egy átlagos, vagy urambocsá', átlag alatti nyelvi érzékkel megáldott magyar kisiskolásnak minden egyes idegen nyelvű tanóra kínszenvedés, aminek a vége pedig az, hogy meg is gyűlöli a nyelvtanulást. Viszont. Ennek az az eredménye, hogy még a körülöttünk lévő országokkal sem tudunk igazán kommunikálni - kivéve ha beszélnek magyarul. Persze ez egy kétirányú gesztus. A szlovák előbb fog csehül, németül vagy oroszul tanulni (történelmi vonatkozást hagyjuk), az osztrák ugye kapásból elvan a német kollégával, a szerb a horváttal, az ukrán az orosszal (ezt a kapcsolatot is hagyjuk, megértik egymást még akkor is ha maguknak sem vallják be). És ez így megy tovább országról országra. És tágabb körben is, egy német kisiskolásnak sokkal kevesebb erőbefektetésbe telik megtanulni angolul, mint nekünk. Egy orosz kisiskolás nagyon könnyen tanul franciául vagy lengyelül. Egy holland sokkal könnyebben tanul németül, egy francia szinte kapásból beszél olaszul - más kérdés hogy nem szólal meg rajta. Satöbbi, satöbbi.

De mit lehet tenni ezzel a megállapítással? Nem tudjuk megváltoztatni anyanyelvünket, nem is kell. Amit viszont meg tudunk változtatni az a nyelv oktatásának rendszere. Mert mi lenne, ha a heti negyven testnevelés óra mellett (szigorúan mellett!!!) nem kettő vagy három idegen nyelvi óra lenne, hanem mondjuk öt? Tudom a választ is: nincs elég tanár. Hát tényleg nincs, mert a nyelvtanárok többsége a magyar pedagógus fizetés többszöröséért dolgozik külföldön. Ha már az állam pénzén ingyen megtanult egy/vagy több nyelvet az egyetemen, akkor miért is maradjon otthon...

Messzire vezet a gondolatmenet, és a blog indulásakor megfogadtam magamnak, hogy igyekszem magam távol tartani a politikai felhangoktól. És tulajdonképpen ez a mondanivaló az elmúlt sok évtizednek szól. Ami elég időt hagyott - volna - egy olyan generáció kinevelésére, amely legalább egy nyelven tisztességesen meg tudja magát értetni más ország fiaival és lányaival, illetve ezt a tudást tovább tudja adni.

De végső soron, ami az egésznek a lényege lenne: azok az országok, ahol több nyelven beszélnek, általában jobban teljesítenek gazdaságilag is. Mert természetes módon könnyebben tudnak kommunikálni a környezetükkel, és mindezt úgy teszik, hogy közben nem adják fel a saját identitásukat. És ez az ami szerintem iszonyatos mértékben hiányzik otthon. Hogy felszabadultan, természetesen tudjunk kommunikálni a környezetünkkel. Hogy egy idegen-nyelvű tárgyalás ne az ördögtől való legyen, és hogy ehhez ne kelljen tolmács.

Tudom, nem lehet ezen egyik napról a másikra változtatni. De Rómát sem egy nap alatt építették.