Az érem másik oldala

Elnézést kell kérnem, amiért az elmúlt hónapokban eltűntem, és nem készítettem újabb bejegyzést a blogra. Ennek sok oka van, elsősorban az, hogy rengeteget dolgozom, sok a ritmusváltás – 3-4 nap reggeli műszak, aztán egy pár nap pihenő után 3-4-5 nap délután műszak, és akkor még ott vannak az éjszakai műszakok is, amiből történetesen ezen a héten hármat is sikerült megnyernem.
Ugyanakkor van más oka is annak, hogy nem hódoltam egyik kedvenc hobbimnak, az írásnak. Szembesülnöm kellett az ittlétem árnyoldalaival is. Persze, rengeteg a pozitívum, a szakmában dolgozom, azt csinálom, amit szeretek csinálni, és még meg is fizetnek érte, nem is rosszul. Sokat hallottam, hogy szívesen cserélnének velem, hallottam a hátam mögötti összesúgásokról, hogy ha nekem nem tetszik ez az állás, akkor adjam át a helyem valakinek az otthoniak közül. El kell mondanom, hogy azért itt sincs kolbászból a kerítés. Vagyis abból van, de ehhez rengeteg mindent fel kell áldozni. Fel kell áldozni például az otthon kiépített, és nagy gonddal ápolgatott napi kapcsolatokat. Az igazán jó barátságok megmaradnak persze, de a távolsággal, a ritka találkozásokkal sajnos már nem vagyok benne a keringésben úgy, mint régen.
Fel kell áldozni az anyanyelv mindennapi használatát. Magam is meglepődtem ezen, de a legjobban az hiányzik, hogy a saját anyanyelvemen – legalább az egyiken ugyebár  - megszólalhassak. A munkahelyen szerencsére vannak magyarok, és egy ukrán lány is, akikkel tudok kommunikálni, de általában munkáról. Az üzletben nem tudok húst venni magyarul, se oroszul, vonatjegyet leginkább automatából veszek, mert a jegyeladók nem beszélnek angolul, még a lakótársaimmal is angolul beszélgetünk, tehát még itthon sem tudok megszólalni azokon a nyelveken, amelyeket teljes biztonságban tudok használni. Akármennyire is tanultam az angolt az elmúlt – belegondolni is fájóan – sok évben, nem az anyanyelvem. A finomságokat nem tudom kifejezni úgy, ahogy magyarul vagy oroszul ki tudnám. Ráadásul a lakótársaimnak sem ez az anyanyelve, és ezért gyakran elmennek egymás mellett a gondolatok.
Fel kell áldozni a tanulmányi előrehaladást. Sajnos a BME annyira rugalmas, mint egy karbonszálas felni. Persze mindig el kell mondanom, hogy Tisztelet a kivételnek, de az általánosság az, hogy ha nem vagyok ott minden órán, akkor sajnos csinálhatok akármit, fejre is állhatok, nem fognak hagyni előrehaladni. Pedig már csak ezt a félévet kellene befejezni, és vége lenne ennek a rémálomnak. Mert ez már tényleg ez a kategória. Mindenesetre megpróbálok minden lehetőséget kihasználni, de nem sok jóra számítok ezen a téren.
És sajnos, ami talán a legjobban fájó, hogy fel kell adni a szeretteinkkel való napi kapcsolatot. Tudom, sokan akkor sem látják gyakrabban a családjukat, ha egy városban laknak, de azért a lehetőség mindig ott van. Itt még a lehetőség sincs meg. A telefon – ami amúgy nagyon olcsó – és a Skype sokat segít, de azért nem teljes megoldás. Amit pedig a legeslegjobban igénybe vesz a távolság, az a párkapcsolat. Még az olyan erős kapcsolatot is, mint amilyenbe én keveredtem (tudom, ezért a kanapén alszom ) iszonyatosan megterheli a távolság. És ugye azt sem kell túlmagyarázni, hogy itt a telefon és a Skype tényleg csak felületes megoldás.
Összességében tehát azt kell mondjam, hogy minden pozitívum ellenére van az éremnek egy másik oldala is. Aki otthagyja a hazáját, ahova mindene köti, iszonyatos terhet vesz a vállára. És azok, akik könnyedén azt állítják, hogy simán cserélnének velem, picit gondolkozzanak el. Igen, a jó fizetés kompenzál, gyönyörű helyen lakom, nagyon jó emberekkel dolgozom együtt, és nagyon fontos, hogy szakmailag is elismernek. Ugyanakkor, olvasva a híreket, a mindenkori országvezetés nagyon komolyan elgondolkodhatna azon, hogy miért hagyja el az országot egyre több és több fiatal. A válasz nem nehéz, azért mert itt megbecsülnek és normálisan megfizetnek. A szörnyű az, hogy nem látszik, hogy 5-6 év múlva lenne miért visszamenni.
És hogy keretes szerkezetet adjak a bejegyzésnek, a végére is tartogattam egy bocsánatkérést. Nem szeretném, ha azt gondolná bárki, hogy holnap pakolok és megyek haza, azért annyira nem rossz itt.  De amikor a blogot elindítottam, megfogadtam, hogy igenis meg fogom osztani a nehézségeket is. Így teljes a kép.

Címkék: Svájc, Nyelv