Eltelt az első két hét Svájcban, ideje levonni az ilyenkor szokásos – vagy nem szokásos, nem tudom, nem voltam még ilyen helyzetben – következtetéseket, illetve elmesélném a főbb eseményeket és bakikat, amik történtek ebben a két hétben.

A kiköltözés utáni napon, október 29-én hétfőn, az első dolog, amit el kellett intézni, az a bevándorlási ceremónia hivatalossá tétele, és bejelentése a hatóságok felé. Itt ez teljesen máshogy megy, mint Magyarországon. Nincs ugyanis kitüntetett bevándorlási hivatal, ezeket az ügyeket az illetékes önkormányzat intézi. Tehát a lakhelyem szerinti illetékes önkormányzathoz kellett elmennem. Ez konkrétan 150 méterre van a lakástól, szóval 2 perc alatt ott voltunk - gyalog. Az egész ügyintézés nagyon simán ment, nem akadékoskodtak, nem volt ingerült senki, és még sorszámot sem kellett húzni, mert én voltam az egyetlen, aki ügyintézett. A formanyomtatványok kitöltése és az adatok bevitele után kaptam egy ’Welcome’ csomagot, amiben egy csomó brosúra meg tudnivaló volt Belpről, a településről, ahol lakom, meg úgy általában Svájcról. Ami nagyon érdekes például, hogy teljesen máshogy működik a háztartási hulladék, és szemét elvitele, mint otthon. Eleve, már hogy egy ilyen leírás is volt a csomagban meglepő volt nekem, mert gondolom, hogy otthon tapasztalati úton megy ez a dolog, nem hiszem, hogy a bevándorlók kapnának egy tájékoztató füzetet arról, hogy mi a szemétszállítási rend. Természetesen itt külön gyűjtik a fémet, a papírt és a PET palackokat. Lomtalanítás, mint olyan nincs, de minden hónapban ki van jelölve egy nap, hogy mikor milyen hulladékot szállítanak el (karton, vegyszerek, stb). És a járdán, minden ház előtt fel van festve, hogy hova szabad tenni a hulladékot, máskülönben megbüntetnek.

A bevándorlási borítékban volt még egy nagyon izgalmas doboz. Nagy piros betűkkel az van ráírva, hogy kálium-jodid. Ezt azért kaptuk, ha esetleg nukleáris vészhelyzet adódna a környéken, akkor a hatóság utasítására a megfelelő adagot azonnal be kell venni. Én tudtam, hogy ilyet kapni fogok, de Szilviék nem, és amikor mondtam nekik, hogy lesz egy ilyen is, azt hitték, hogy viccelek velük. Nem tudom amúgy, hogy mi oka van annak, hogy itt ennyire elővigyázatosak, de például minden háznak van saját atombunkere, ami bizonyos ideig ellenáll a nukleáris sugárzásnak. Amelyik háznak nincs ilyenje, arra nem adnak építési engedélyt. Szóval hiába nem volt Svájcban már évszázadok óta háború, elővigyázatosak. Gondolom elsősorban azért, mert a hegyeket nem csak síelésre használják, hanem tárolnak bennük egykét olyan holmit, ami nem lenne jó, ha kikerülne onnan.

A bevándorlási dolgok elintézése után bementünk Bernbe, mert gondoltam, hogy jó lenne a bankszámlanyitást is elintézni. Itt ugyanis az a szabály, hogy a fizetést csak svájci bankszámlára utalhatják. És mivel 29-én még itt voltak Szilviék, akik beszélnek németül, gondoltam jó lesz, ha minden hivatalos ügyet elintézünk, tudom ugyanis, hogy ezeken a helyeken nem annyira beszélnek angolul. Persze később kiderült, hogy ez nem így van, és ez megintcsak egy hülye magyar beidegződés.

Bementünk tehát a belvárosba, kinéztem a bankot, ahol bankszámlát akartam nyitni, és bementünk. Pont haladtunk be, amikor megcsörrent a telefonom, ezért egy pillanatra újra kimentem az utcára. Mikor visszamentem a bankba, láttam, hogy Szilvinek patakokban folyik a könny az arcáról, és majdnem megfullad a nevetéstől. Nem tudtam, hogy mi ennyire vicces, ezért kérdőn néztem Gáborra, aki szintén kajánul vigyorgott, majd a cipőm felé mutatott. Kérem szépen az történt, hogy sikerült Bern egyik legpatinásabb bankjába úgy beslattyognom, hogy egy budipapír volt a cípőtalpamra ragadva. Igen, pont mint a filmekben. Nem tudom, hogy történhetett, mert se előtte, se utána egy eldobott csikket sem láttunk a városban, annyira tiszta volt, de nekem úgy látszik sikerült megtalálnom az egyetlen random klozetpapírt, amibe sikerült is belelépnem.

Nem tudom, hogy ez volt-e az oka, de nem sikerült bankszámlát nyitnom. A magyarázat persze nem az volt, hogy a WC-papír miatt, hanem azért, mert amíg nem kapom meg a munkavállalási engedélyt – aminek a kiváltását korábban az önkormányzatban intéztem el – addig sajnos nem tudok számlát nyitni. Tudtam, hogy ez problémás lesz, éppen ezért még az önkormányzatban kértem egy igazolást, hogy folyamatban van az ügy. De a bankban azt mondták, hogy az nem elég, a kártya kell, amit viszont 15 napon belül postáznak (még mindig nem kaptam meg amúgy). Végül dolgavégezetlenül, és a WC-papír miatt még hülyén is érezve magam, sikerült elhagyni a bankot.

A következő ügyintéznivaló a telefon volt. Hoztam magammal egy kártyafüggetlen készüléket, ezért csak SIM kártyát kellett vennem. Persze megint ugyanabba az indokba futottam bele, hogy előfizetést csak a munkavállalási engedély birtokában lehet kötni, addig csak feltöltőkártyás SIM-et vehetek. Erről ugye tudjuk, hogy otthon milyen horror árakon lehet telefonálni. Na, itt sikerült egy olyan kártyát vennem, amivel innen a magyar vonalas számokat 0,01 frankért hívom. Igen, az nagyjából 2,3 forint egy percért. Innen Svájcból Magyarországra. Felteszem a kérdést, hogy otthon a legeslegkedvezőbb, triplaplatinakártyás előfizetéssel mi a legolcsóbb percdíj vonalas számra? 7-8 forint? El lehet gondolkodni elvtársak!

Miután mindent elintéztünk a festői Bernben, még egy fontos küldetés maradt a napra. Berendezési tárgyakat vásárolni a szobámba. Olyan az albérlet ugyanis, hogy a hálószoba nincs berendezve, ezért itt kellett mindent megvenni. De mivel itt is van Ikea, ezért ez nem jelentett gondot. Otthon kinéztem, hogy mit szeretnék, és megnéztem, hogy itt mennyibe kerül, és megint megdöbbentem. Az ember mit vár Svájctól? Hogy minden indokolatlanul-horribilisan drága. Ehhez képes az Ikea kb. ugyanannyiba kerül, mint otthon. Csak itt ugye az emberek az otthoni fizetések 4-5-szörösét keresik meg, így itt az Ikea nemhogy drágának nem számít, hanem egyenesen olcsó. Ennek fényében persze nem sok fehér embert láttunk bent.

Sikerült tehát beszerezni a szobabútorokat, vagy legalábbis azt, ami az első pár hónapra szükséges – matrac, asztal, ruhatartó, stb.

Október 30-án, kedden reggel el kellet búcsúzni Szilvitől, Zsófitól és Gábortól. Nem volt egyszerű, éppen ezért nem is húztuk sokáig. Fél nyolc körül eltűnt a sarkon az ezüstszínű Chevi, ami új otthonomba hozott, és egyedül maradtam.

De számos tennivalóm akadt még, úgyhogy nem hagytam rámtelepedni a magányt. Először is nem egyedül lakom a lakásban, hanem hárman vagyunk. Mind a hárman a légitársaságnál dolgozunk, így megvan a közös téma, bár én nem szeretek túl sokat beszélni a munkáról szabadidőben, de mint kiderült, a többiek sem.

A keddem azzal telt el, hogy összeraktam a bútorokat, elrendeztem a cuccaimat, megismerkedtem a konyhával, hogy mit hol találok, mik vannak és mik nincsenek.

Szerdán, október 31-én bementem a munkahelyemre találkozni a személyzetis nővel, hogy leadjam az összes papírt meg szerződést, amit előzőleg postán küldtek meg. És mikor ott jártam, megtörtént az egyik legmegdöbbentőbb dolog, amit valaha megéltem. Ülök szépen az előtérben, mint egy ember, várom, hogy jöjjön a személyzetis csajszi. Erre besétál az ajtón a cég vezérigazgatója. Én megismertem őt, mert az otthon töltött utolsó egy hétben sokat olvastam utána a cégnek, és a Youtube-on egy csomó videó van fönt a vezérigazgatóval. Akit Tomislav Lang-nak hívnak, és amúgy horvát, de ez most mindegy. Szóval Tomislav belibben az ajtón, észrevesz engem, odajön, kezet fog velem, és megkérdezi, hogy mi járatban vagyok errefelé. Teljesen lefagytam. A Malévnél én egyszer láttam a vezérigazgatót, egy karácsonyi folyosói ünnepségen. Akkor is messziről. Itt pedig még el sem kezdtem dolgozni, és már lepacsizott velem a főni. Annyira zavarba jöttem, hogy én is Tomislavként mutatkoztam be. Tomislav Orosházi. Hülye barom. Természetesen azonnal javítottam, meg hát annyira nem volt gáz a szituáció, mert Tamásként Tomislavnak bemutatkozni mégiscsak elfogadhatóbb, mintha például Albertnek hívnának :) De szerencsémre Tomislav nem vette észre a bakit, bemutatkoztam, mondtam, hogy én vagyok itt az új diszpécser, és a személyzetishez jöttem. Nagyon meglepődött, kérdezte, hogy aláírtam-e már a szerződésem. Mondtam, hogy igen. Erre nagyon megörült, gratulált, és újra kezet fogott velem. Majd elnézést kért, mondta, hogy nagyon sok a dolga és most mennie kell. Majd távozott. Én pedig álltam ott, mint egy tök, és nem tudtam mire vélni a dolgot. Ez a történet is mutatja, hogy mennyire más a vállalati hangulat, mint a Malévnél volt.

Ezek után, november 1-ején elkezdtem a munkát. Vagyis azt hittem, hogy ezen a napon elkezdem. Az első hét nap ugyanis arról szólt, hogy különböző oktatásokra és bemutatkozásokra jártam. Volt egy előadás a cég történetéről, jövőképéről – amit mellesleg Tomislav barátom tartott – meg egy csomó előadás a minőségbiztosításról, biztonságról, veszélyesáru-kezelésről, stb, stb. Nem mondom, hogy egy csomó új dolgot tanultam, de ezeket végig kellett ülni. Sőt, a DGR (Dangerous Good Regulations – Veszélyesáru-kezelési szabályozások) tanfolyamot én is tarthatta volna az alapján, amennyire a fazon képben volt a dolgokkal.

Ami az itteni életet illeti. Az összes sztereotípia igaz, amit én előre elképzeltem erről az országról. Mindezt persze jó értelemben. Az utcák tiszták, a vonatok pontosan járnak (a közlekedésről egy külön poszt készül), és persze minden drágább, mint otthon. Kivéve a sajtot. És ami a megdöbbentő, hogy persze túl azon, hogy minden drágább, nem annyival drágább, hogy azt mondjam, hogy ezt inkább nem veszem meg, azért mert drága. Persze, drágább-drágább, de a kereslet is jobb (már mondtam, 4-5-szörös különbség a fizetésekben), viszont a termékek nem kerülnek 4-5-ször drágábba. Egyvalami van, ami tényleg kiveri a biztosítékot, annyira drága, az a hús. Egy kiló csirkemell 14-15 frank, ami nagyjából 3500 forint. És itt is a csirke a legolcsóbb, tehát a többi hús még drágább.

Összességében tehát nagyon jó itt lenni. Persze azért vannak dolgok, amik hiányoznak, leginkább az emberi kapcsolatok, barátok, barátnők (hupsz), család. Meg egy jó fehér kenyér. :)