Kiköltözés

Az otthon töltött utolsó pár nap igencsak mozgalmasra sikerült. Mindenkitől próbáltam megfelelő módon elbúcsúzni, és igyekeztem minden szálat elvarrni. Ez persze nem sikerült teljes mértékben, de magamhoz képest igenis jó eredménnyel jártam. Mivel nem a világ végére költöztem, még lesz módom bepótolni az elmaradásokat. Ami viszont nagyon fontos volt, hogy találkoztam a barátaimmal, mindenkivel szépen sorban, és volt, akikkel csoportosan is. Nem volt egyszerű lelkileg mindenkitől elbúcsúzni, de hála nekik (Nektek) senki sem tragédiaként állította be a dolgot, és ez azért nagy könnyebbséget jelentett. Nagyon kedves ajándékokat is kaptam, amiket természetesen mind magammal is hoztam, és most a szobám egy-egy dísz- és emléktárgyát képezik.

Cockpit ready for takeoff

Az utolsó nap, október 27, szombat. Már reggel elkezdtem szépen, rendszerezetten elcsomagolni az összes holmimat, amit el akartam hozni. Az előzetes tervet, miszerint előre megírok egy listát, amit el akarok hozni, és az alapján pakolok, nem sikerült betartani. Fordítva jártam el, így azt írtam fel, hogy mit és hova pakoltam be. Ráadásul annyira azért körültekintő voltam, hogy minden dobozt megszámoztam, így a végén pontosan tudtam, hogy mi hol van. Ennek a fordított logikának aztán végül saját magam lettem az áldozata, ugyanis otthon felejtettem a direkt az útra és első pár hétre beszerzett teljes hentesáru-készletet. Ez nagyjából három kiló kolbászt és szalámit jelent. Ez úgy nagyjából Salzburgnál jutott eszembe, amikor már mindegy volt.

Az utolsó este otthon szerencsére nem síri gyászolós hangulatban telt, hanem javában készültünk magára az útra. Úgy döntöttünk, hogy végül autóval költözöm ki. Főleg azért, mert rengeteg ruhát kellett hoznom, lévén itt már télbe fordult az időjárás. Továbbá viszonylag sok helyet foglalt az ágynemű is, mivel olyan albérletet sikerült találni, aminek a hálószobájában a radiátoron kívül semmi sem volt.
Az utolsó este is elérkezett a végéhez, elalvás előtt egy utolsó, fontos mozzanat maradt. Visszaállítani az órát, hogy reggel időben keljünk. Csak az iPodomon állítottam vissza az órát, a karórámon nem, megjegyezve, hogy azt majd reggel kell visszaállítani (hozzáteszem, egy ilyen drága cucc, mint az iPod, igazán átállíthatná magától az időt, ha már a 7000 forintos telefonom is megteszi). Reggel 3-ra állítottam az ébresztőt, korán akartam indulni, mert Bécsben még meg kellett állnunk felvenni a költöztető brigád másik két tagját, Gábort és Zsófit. Ráadásul megnéztem az időjárás előrejelzést, és nem mutatott megnyugtató dolgokat. Beállítottam tehát az órát, és lefeküdtünk.
3 órakor, annak rendje és módja szerint fel is ébredtünk. Legalábbis azt hittem, hogy 3 óra van. Ránéztem ugyanis az analóg karórámra, amit az este direkt nem állítottam vissza, és 5 órát mutatott. Az első gondolatom egész pontosan a következő volt: BASSZAMEG! Az ugyanis nem lehet, hogy az iPod és a karórám között két óra legyen a különbség, és most a jó öreg analóg órámnak hittem. Szóval, amit spórolni akartam az indulással, azt szépen sikerült elkefélni azzal, hogy amikor visszaállítottam az időt, véletlenül kettőt tekertem az iPad vonatkozó felületén (akinek van Apple terméke, az tudja miről beszélek)
Lényeg a lényeg, hogy végül hatkor sikerült elindulni. Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy terveim szerint fél hétkor kellett volna megérkeznünk Bécsbe. Gondolom, senkit nem lepek meg, ha az mondom, hogy egy hangyányit elkéstünk.
Az indulás tehát megadta a kellő stressz-mennyiséget, az elválás a szülői háztól éppen ezért rövidre sikerült, és szerencsére senki sem tört össze lelkileg. Így utólag visszagondolva egyébként jobb is volt így, mert anyukám is és párom, Szilvi is hajlamos a pityergésre, és ezzel indítani nem lett volna szerencsés. Tudtam, hogy ami késik, nem múlik, minek siettetni.
Nagyjából kilencre értünk Bécs történelmi térővel átitatott belvárosába. Felvettük Gáborékat, és mentünk is tovább. Bécs egyik utolsó lámpás kereszteződésében aztán megláttuk azt, ami végigkísérte az egész további utunkat: HÓ. Az egyik kereszteződésen áthaladó autón annyi hó volt, hogy amikor fékezett, hatalmas darabokban hullott le a tetejéről a hókása. És látszott, hogy nem jött messziről, mert a hátsó szélvédőn az ablakfűtés még nem olvasztotta le teljesen a havat. Sejtettem, hogy kapunk egy kis havat, de ami ezután következett, az nem szimpla hóesés volt. Innsbrucknál szabályos hóviharba kerültünk. Volt olyan hely az autópályán, ahol mindössze 70 km/órás sebességgel tudtunk haladni a hóesés miatt. Egyébként hihetetlenül szép helyeken haladtunk keresztül, a képek lentebb találhatók. Az autópályáról láttuk Kufstein várát is, aminek számos magyar vonatkozása is van.
A legintenzívebb havazás talán a svájci-osztrák határon volt. Ott nem egyszerűen fagyott esőcseppek hullottak az égből, hanem hatalmas pelyhekben szakadt a hó. Igazi karácsonyi hangulatunk lett tőle.
Az út során Gáborral ketten vezettünk felváltva. Én elvezettem reggel Bécsig, utána ő vezetett Innsbruckig, ahol ismét én ültem volán mögé, és onnan már végig én vezettem. Fél 9-re érkeztünk meg a célállomásra, így az egész út nagyjából 14 órára nyúlt. Ebben persze benne van a nagyjából másfél óra bécsi keringő, a havazás miatti lassú haladás Ausztriában, és a Zürich környéki hatalmas dugó, ahol nagyjából 30-cal tudtunk haladni kb 50 km-en keresztül. A távolság, amit megtettünk, egészen pontosan 1191 km, a már említett kitérőkkel.
Az útról készült képeket az alábbiakban találjátok.
Az első napok benyomásairól, a svájci bankszektorral történt első hatalmas FAIL helyzetemről, és az első munkanapokról a következő bejegyzésemben írok. Addig is jó képnézegetést!